Megnéztem Katit egy előadásban, kapott valakitől egy csokor óriási kardvirágot, segítettem neki az autóig, kérdezgettem, min dolgozik, miket tervez. Mielőtt beszállt, sóhajtott egy hatalmasat. - Megcsinálom a Jászait. Muszáj.
Jó ötletnek tűnt, hogy beszállok.
Nekiestem a Jászai összes-nek, napló, emlékezések, levelek, aztán az életrajzok, „Így élt...”, stb. Találtam valami korabeli hatásvadász ponyvaregényt is a nagy szerelemről, végül megszereztem Plesch önéletírását is angolul – csak ez izgatott, ez a szerelem, vajon ki ez a „Hansele”, nekem Jászai élete erről szólt, úgy tűnt, ezzel teljesedett be... Beleszerettem Plesch Jánosba.
Kati dühös lett. - Az egy piti csaló, egy senki gazember, végig kihasználta, hát hazudott, csak a nemesség kellett neki, Jászainak csak egy végső csalódás volt, egy fájdalommal több!
Én a végsőkig védtem Jánost, ha hazudott is, nélküle sosem lett volna ez az asszony önmaga, addig két méterrel volt magán kívül végig, és ott a szerelmeslevél, hát ő maga írja le a legpontosabban, hogy megérte, minden megérte... - Ugyanmár! Az egy nyálas, hömpölygő giccs! Nem igaz! Nyilván ez egy mantrázás a terápiában, valami meditáció szövege, semmi más!
Sokat beszélgettünk, közben összeraktam én is egy verziót, Kati elvetette, nekiesett újra az eredetinek, szétszedte, összeraktuk megint, akkor már egyedül is tudott email-ben csatolni, átlküldte a „hiteles” verziót, kipucoltam, kinyomtattuk, de nem volt elégedett.
- Kati, csak hogy tudjak igazodni valamihez: Mi a te mondanivalód ezzel az anyaggal?
- Hát a fájdalom! ... Hogy ez nem én vagyok! ... Hogy én nem vagyok! ... Hogy ami én vagyok, azt nem merem, mert gyáva, gyáva, gyáva, nyomorult az ember!
Ültem, bámultak a cicák. Rendben. Értem.
Pár hét csönd. Aztán izgatottan hívott. - Újrakezdtem az egészet. Elölről. A szerelmi kínlódás a keret, abba szövöm bele a többit. Nagyon jól haladok, ez lesz a jó! Nemsokára átküldöm!
Átküldte, elolvastam. Elengedtem. Innentől csak a korrektúrához volt merszem, a többi már az övék volt.
Gyalog Eszter
